Járások története Magyarországon

Ossza meg ismerőseivel!

 

A járás, mint alsófokú közigazgatási hatóság 1983-as megszüntetéséig alapvető szereppel bírt a magyar társadalom életében.

A királyi vármegyéket a 13. század végén új típusú megyei intézmény, az ún. nemesi megye váltotta fel. A nemesi megyével, mint a rendi világ középszintű közigazgatási egységével szervesen összefonódtak a szolgabírói hivatal (iudex nobilium, avagy iudlium) és a szolgabírói járás fogalmai (Dominkovits P. – Horváth G. K. 2011).

 

A szolgabírói hivatal és a szolgabírói járások (13-19. század)

A szolgabíró a középkori nemesi vármegye egyik meghatározó tisztségviselője volt. A szolgabírák általánosan elfogadott álláspont szerint a megyei nemesek által választott és esküt tett megyei tisztviselők voltak. A szolgabíró elnevezés valószínűleg onnan ered, hogy a bíráskodásban az alispánt segítették, azaz szolgáltak neki – ám felvetődik a királyi szerviensek bírái meghatározás is. Megyénként négy szolgabírót valószínűsítenek, akiknek a megyei közgyűlésekben meg kell jelenniük és az ítélkezésben bírótársként részt kell venniük (Dominkovits P. – Horváth G. K. 2011)..

A szolgabírói tisztség megjelenését követően alakultak csak ki az illetékességi körüket jelentő szolgabírói járások. Bónis Gy. (1961) szerint „a jogszolgáltatási elkülönítés volt a járások (districtus, processus) keletkezésének az alapja. A XV. században már a szolgabírákat is beosztották az egyes járások sedriáihoz, a megye nemessége is ezek szerint csoportosult. A következő korszakban [t. i. 1526 után] a járásbeosztás megszilárdult, s a járási sedriák helyett kialakult a szolgabírói ítélőszék.” (in (Dominkovits P. – Horváth G. K. 2011) C. Tóth Norbert (2010) a nemesi vármegyék járásainak kialakulását egyértelműen összeköti a királyi egyenes adó, az I. Károly király által 1336-ban kivetett kamara haszna bevezetésével, és ezen adónem kivetésével, behajtásával. A járások létrejöttének köze lehetett ahhoz, hogy I. Lajos király a királyi adószedők (adórovók) mellé – valószínűsíthetően járásonként – egy-egy szolgabírót rendelt. Eszerint a középkori járások „a pénzügyigazgatás legalsó, adminisztrációs fokát jelentették, s a világi igazgatásban a középkor folyamán nem töltöttek be szerepet. A megyéket a járások nem egyforma területre osztották. A járáshatárok meghúzásakor az adott megye fekvése (domborzat és vízrajz) vagy a nemesség létszáma volt az elsődleges szempont”. A késő középkori járási szerkezet folyamatosan fennmaradt a 16–17. században, a járásokat a hivatalviselő szolgabírákról nevezték el.

A járásokat az első biztos forráshelyek, az 1427. évi kamara haszna összeírások reambulationak nevezik, amely a korban a települések, uradalmak határjárásához (reambulatio metarum) csatlakozó fogalom volt. A 16. századi királyi adóösszeírásokban már a processus fogalom maradt fenn. A 18. században nagy kiterjedésű szolgabírói járások (processus) kisebb egységekre, kerületekre (districtus, cirkulus) tagozódtak, amelyek élén az alszolgabírák jelentek meg (Dominkovits P. – Horváth G. K. 2011).

A középkorban a szolgabírák szolgabírói járáshoz kötötten elsősorban a központi pénzügyigazgatás (adókivetés, adóbeszedés) helyi megvalósításában vettek részt, ám a 16–17. század során járásukban elvégzett közigazgatási szerepük jelentősen megnőtt. Az adott járásokhoz kötve olyan közigazgatási feladatok jelentek meg, mint a közutakra, vízi utakra, malmokra történő felvigyázás, egyes árvíz által veszélyeztetett kistájakon a csatornarendszer felügyelete. Az oszmán háborúk miatt feladatkörük katonai jellegű feladatokkal is együtt járt. A közigazgatási feladatok növekedése mellett a szolgabíró bíráskodási feladatai is gyarapodtak. A 16. század utolsó évtizedeiben jelenik meg a törvényekben a szolgabíró önálló bíráskodásának intézménye, az „albíróság”-nak is nevezett szolgabírói szék (forum judicis nobilium, forum judlium, forum pedaneum). Az idézések, a tanúkihallgatások, a vagyonosztályok, a közhitelességi feladatok ellátása során egyre erőteljesebben érvényesül egyfajta szolgabírói illetékesség, azaz: egy-egy szolgabíró egy-egy járás területén folytatja le eljárásait a hozzá rendelt esküdtekkel (Dominkovits P. – Horváth G. K. 2011).

A rendi-képviseleti-abszolút monarchia idején (18. sz. közepe – 19. sz. eleje) a helyi igazgatás pillére a nemesi vármegye, a megye testületi szerve a közgyűlés. A vármegyei önkormányzat közgyűlésein (5-7ezer taggal) választották meg a nobile officium elve alapján a tisztviselőit, így a főszolgabírót is: csak készkiadásait és reprezentációs költségeit térítette meg (nem mint bürokraták fizetésért, hanem mint földesurak nobile officiumként). A szolgabíró változásakor a járás székhelye is változott, a járások székhelye gyakran a nemesi kúriák voltak. A járásokban az igazságszolgáltatás és a közigazgatás teendőit kvalifikációra való tekintet nélkül, pusztán a vármegye közönségének bizalma alapján laikus földesurak végezték, de szakértők közreműködésével. Alapelv volt, hogy a vármegyei közgyűlés minden szolgabíró mellé egy-egy, a jogban jártas esküdtet köteles választani – a szolgabíró fontosabb ügyben az esküdt közreműködése nélkül érvényes határozatot nem hozhatott (Ereky I. 1942)

A szabadságharc leverését követően az 1850-es években a Bach-féle közigazgatási reform kerületi igazgatást szervezett, amelyben a diktatúrát képviselte és közvetítette. A megyék élére megyefőnököket állított, amelyek hatósága alá rendelték a járásokat. A 43 megyei hatóság területe 244 járásra oszlott, ami a legtöbb helyen megfelelt a feudális járási beosztásnak. Alsófokon a bíráskodás nem volt a közigazgatástól elválasztva, a bírói gyakorlat elsajátítására „ascultant”-oknak nevezett ügyhallgatókkal is találkozunk. Ez a szolgabíró bírói hatáskörére is utal, aki ha bírói képesítése is volt, kisebb jogvitákban maga ítélkezett. A szolgabíró hatáskörébe tartozott továbbá: belügyi és igazságügyi közigazgatás teendőinek ellátása, községi közigazgatás irányítása, cs. kir. járási adóhivatalok működésének ellenőrzése (Csizmadia A. 1976).

 

A járások a modern polgári államszervezet megteremtése idején (1867-1914)

Az 1867-es kiegyezés részben rendezte Ausztria és Magyarország közjogi viszonyát, részben megteremtette a történelmi Magyarország belső területi konszolidációjának lehetőségét (Hajdú Z. 2001). A modern magyar államszervezet megteremtésének első lépése az önálló és független bírói hatalmi ág kiépítése volt, a közigazgatást és az igazságszolgáltatást szétválasztotta a bírói hatalom gyakorlásáról szóló 1869:4. tc., megelőzve a helyi önkormányzatok általános reformját (Csizmadia A. 1976).

A 19. században a központi igazgatási szervek mellett az önkormányzatok és állami szervek párhuzamos kiépítése történt meg. A kormánynak alárendelt hatékony területi igazgatási rendszerben többfokozatúság figyelhető meg. A magyar fejlődésben a megye-járás-község modell honosodott meg (Csizmadia A. – Máthé G. -Nagy E. 1990).

Az új közigazgatási rendszer struktúrájának meghatározásakor a legbonyolultabb kérdés az volt, hogy hogyan lehet beilleszteni a polgári államszervezetbe a rendi-feudális társadalmi viszonyok között kialakult területi autonómiákat (Hajdú Z. 2001). Az 1870. évi 42. tc. rendezte a törvényhatóságok jogállásait, feladatait, belső szervezeti rendjét. Ebben meghatározzák, hogy a központi tisztviselő a törvényhatóság székhelyén, a kültisztviselő a járásban köteles lakni, ám csak 1886-ban állandósul a járás székhely (1886: 21. tc. szerint a kültisztviselőknek a járás székhelyén kell lakniuk). Az 1886. évi 22. tc. 47.§-a a megyei kisgyűlés hatáskörében hagyta a községek járási beosztásának rendezését, továbbá azt is, hogy egy-egy megyében mennyi járás kialakítását látják szükségesnek (Magyary 1942). Így a megyék közötti rendkívül nagy különbségek továbbra is fennmaradtak, valamint a statisztikai régiók között is jelentős különbségek voltak a járások átlagos számát illetően.. 1900-ban a magyar közigazgatás mind területi rendjét, mind települési, népességi struktúráit tekintve rendkívül aránytalan keretek között működött (Hajdú Z. 2001).

Magyarország közigazgatási beosztása és statisztikai régiói 1900-ban. Forrás: Hajdú Z. 2001:135.

Magyarország közigazgatási beosztása és statisztikai régiói 1900-ban. Forrás: Hajdú Z. 2001:135.

A rendi világ közigazgatását az egyes szervek hatáskörének sokoldalúsága jellemezte. Zsoldos Ignác szerint a szolgabírónak majdnem mindentudónak kellett lennie. A modern magyar jog ezt a sokoldalúságot megszüntette: a helytartótanácsot a szakminisztériumok egész sorozatára darabolta szét, a vármegyékben a közigazgatást elválasztotta az igazságszolgáltatástól, a szolgabírák részére, akik a hatáskörűket a nemesi kúriáikon vagy járásukat beutazva látták el, állandó járási székhelyeket jelölt ki, s megszüntetve azt, hogy a szolgabírói hivatal egyúttal járásbíróság, tanfelügyelőség, adóhivatal s egy sereg más közigazgatási hatóság és hivatal legyen, kiépítette a modern, állami közigazgatás és önkormányzat nagyszabású szervezetét (Ereky I. 1942). 1900-ban már kavalkádszerű képet mutatottak a regionális jellegű szakközigazgatási és egyéb jellegű regionális területi struktúrák, az állam létrehozta a dekoncentrált szervezetrendszerét (Hajdú Z. 2001).

 

A járások sorsa a két világháború között (1919-1944)

Az első világháborút megelőzően a történelmi Magyarországon 509 járás volt, megyénként átlagosan 6-7. Átlagos területük 650 km2 volt, népességük pedig 40 000 lélek körül alakult. Trianont követően a járások száma 155-re csökkent. Az új határok mentén kettészakadt 27 vármegye és 60 járás. A két világháború között a magyar közigazgatás területi rendjére vonatkozóan nagyon sok reformterv született.

Magyarország területi struktúrájának átalakulása a trianoni békeszerződés következtében

Magyarország területi struktúrájának átalakulása a trianoni békeszerződés következtében. Forrás: Hajdú Z. 2001:146

1919-ben a Tanácsköztársaság kísérletet tett az új belső alkotmányos rend megteremtésére. Az ideiglenes alkotmány átmenetileg szabályozta a helyi-területi igazgatást. Ekkor, a magyar közigazgatás történetében először a járás önkormányzati szintté vált, a falusi és városi tanácsok közvetett választás útján alakították meg a járási tanácsot (Hajdú Z. 2001).

A Horthy-korszakban az 1923: 35. törvénycikk II. fejezete rögzítette a megyei közigazgatás új területi rendjét, csak az új államhatár által kettévágott csonka megyéket egyesítették. Az új felosztás mind területi, mind népességi, települési szempontból aránytalan maradt.

A törvényhatósági közigazgatás lényeges korrekcióját az 1929. évi 30. tc. hozta. Ebben került bevezetésre a megyei jogú város fogalma: „A megyei város tehát egyetlen községből álló járás, amely közvetlenül a vármegyének van alárendelve és nem tartozik járási kötelékbe.” (Magyary Z. 1942)

Két típusú probléma fennmaradt még az 1930-as évekre is. Az egyik a túl kis – 10-20 000 közötti – lélekszámú járások meghagyása, a másik pedig a közlekedési adottságok figyelmen kívül hagyása, így például az adott településről vagy csak nagy kitérővel érhető el a járási székhely, vagy úgy, hogy vasúton eközben egy másik járás székhelyén is át kell haladni. Nem került összehangolásra a 149 járás intézményi struktúrája sem, 1936-ban még 30-ban nem volt se járásbíróság, se adóhivatal (Benisch A. 1936 in Dominkovits P. – Horváth G. K. 2011).

A terület-visszacsatolásokat követően, 1942-re a visszatért területeken (Kárpátalja nélkül) 41 vármegyében 264 járás működött, 12 154 571 lakossal, megyénként átlag 6 járás. (Magyary 1942) A főváros alatt 20 törvényhatósági jogú várost találunk, majd következnek a járási joggal felruházott megyei városok, összesen 70 település (Dominkovits P. – Horváth G. K. 2011).

 

Járások sorsa a demokratikus közigazgatás megteremtéseinek lehetőségeikor (1944-1948)

1944 decemberében, az ország területén folyó háború időszakában megalakult az Ideiglenes Nemzeti Kormány. A 14/1945. M. E. rendelet a közigazgatás önkormányzati alapokon, a korábbi területi és szervezeti struktúrának megfelelő helyreállításáról intézkedett. A 1030/1945. M.E. rendelet a főszolgabírói hatáskört a járási főjegyzőre ruházta.

1945-48 között megjelenő közigazgatási reformkoncepciók, a közigazgatás reformjára vonatkozó pártprogramok politikai üzenetet hordoztak. A pártok között jelentős eltérések voltak a tekintetben, hogy miként képzelik el a járások további sorsát. A kisgazdák a járás és a vármegye megtartása mellett voltak. A járás a kisgazda elképzelések szerint önkormányzati jogot kapott volna, s hozzá, illetve a főbíróhoz tartoztak volna a közrendészet, a közegészségügy, az anyakönyvi, vallás- és közoktatásügyi és katonai feladatok (Farkas 1992 in Dominkovits P. – Horváth G. K. 2011). A parasztpárt a régi vármegyei szervezet teljes felszámolását tervezte, az új struktúrában a funkcionalitást, a vonzáskörzet ellátását előtérbe helyező városmegye mellett érvelt.

1947 februárjában aláírt párizsi békeszerződés az 1937-es határokat állította vissza, így a közigazgatási reformelképzelések is visszakerültek a trianoni határok közé. 1947-ben átfogó területi reformtervek jelentek meg, Eszláry Károly és Sikó Attila kis-, közép- és nagymegyerendszer formájában fogalmazta meg a lehetséges területfelosztási változatokat. A politikai fordulat a területi és közigazgatási politikában is jelentős fordulatot hozott. A Magyar Kommunista Párt és a Szociáldemokrata Párt egyesüléséből létrejött Magyar Dolgozók Pártja a közigazgatás reformjában olyan célokat hirdetett, mint az államgépezet teljes demokratizálása vagy a közigazgatás népi jellegűvé tétele, holott már elkezdődött a tanácsrendszer bevezetésének előkészítése (Hajdú Z. 2001).

 

Járások szerepe az államszocializmus időszakában (1949-1983)

Az 1949. augusztus 20-án kihirdetett alkotmány rendelkezett a következő évben bevezetett tanácsrendszer kereteiről. Az alkotmány az államhatalom területi szerveiként határozta meg a megyei, járási, városi és községi tanácsokat. Az 1949-50-es közigazgatási reform révén a 25 megye helyett 19 megye jött létre. A megyék összevonása után minden megyeszékhely városi jogállású település lett. 1949-ben létrehozták 7 város és 16 határos község becsatolásával Nagy-Budapestet, a városon belül XXII kerületet alakítottak ki. A rendezést követően 140 járás maradt a 19 megyében (tízzel kevesebb: 16 megszűnt, 6 új járást alapítottak). A járáshatárok kialakításakor és a járási székhelyek kijelölésekor a KSH által végzett centrum-vonzáskörzet kutatások eredményeire támaszkodtak. A járási szint szerepe megnövekedett, beépült a tanácshierarchiába és fontos szerepet kapott a falusi térségek folyamatainak irányításában, ellenőrzésében. Az I. Tanácstörvény értelmében a kisebb városok a járási tanácsok, a nagyobb városok a megyei tanácsok irányítása alá rendelődtek. A községeket és a városokat fejlesztési osztályba sorolták, a járási székhelyek nagyrészt a II. kategóriába tartoztak, még számottevő fejlesztésekre számíthattak (Hajdú Z. 2001).

A megyék és a járások területi reformja 1949-1950-ben. Forrás: Hajdú Z. 2001:182

A megyék és a járások területi reformja 1949-1950-ben. Forrás: Hajdú Z. 2001:182

A tanácsrendszer bevezetése elvben lehetőséget adott arra, hogy a járási szint is elmozduljon bizonyos fokú önkormányzatiság irányába, de ez messzemenőkig formalitás maradt. A rajonokban, gazdasági egységekben gondolkodó tervlogika sem vezetett eredménye, mert míg a mezőgazdasági szakigazgatás terén lett volna értelme a járási szintnek, addig önálló járási vállalatok létrehozásának már kevésbé (Dominkovits P. – Horváth G. K. 2011).

 1954-re új közigazgatási beosztást kívántak kialakítani, az 1950-eset nem találták elég radikálisnak. Nagyobb megyei egységek kialakításában gondolkoztak, 1953-ban készült el egy 10 megyés tervezet, amivel párhuzamos járási átszervezéssel, mindössze 87 járás kialakításával számoltak. A belpolitikai válság miatt azonban a radikális területi reform végrehajtása lekerült a napirendről (Hajdú Z. 2001).

1954-ben a II. Tanácstörvény a városigazgatás rendszerét jelentősen átalakította, a városok kikerültek a járási tanácsok alárendeltségéből és többségük járási jogú városként a megyei tanácsok irányítása alá került. A járási tanácsnak csak a községek lettek alárendelve. Az 1954. évi 9. sz. rendelet szerint járáshatárt érintő ügyekben az érdekelt települési tanácsok határozata alapján az érintett járási tanácsok hoznak határozatot, amit az illetékes megyei tanács végrehajtó bizottsága terjeszt fel döntésre az Elnöki Tanácshoz (Hajdú Z. 2001).

Az 1950-es évek első felére még jellemző járási szintű, főként járásbíróságokat és járási ügyészségeket, de akár járási kultúrotthonokat létrehozó intézménytelepítés 1956 után ellenkező tendenciát vesz, megindul az intézményelvonásoknak, összevonásoknak egészen a járások 1984-es megszüntetéséig tartó folyamata. Az Elnöki Tanács 1956. évi 2. sz. határozata nyolc járást szüntetett meg, majd az 1960-as évektől tömegessé vált a községi közös tanácsok alakítása és a járások fokozatos összevonása, átszervezése, aminek következtében számuk 1983-ra szinte megfeleződött (Dominkovits P. – Horváth G. K. 2011).

Az új tanácstörvény előkészítésénél ismét felmerült a közigazgatási reform kérdése, elsősorban a járások helye, szerepe, funkciója került a viták középpontjába, sokan ki kívánták iktatni a járást a tanácsi hierarchiából és a területi közigazgatási szervezetből. Az 1971-es III. Tanácstörvény szerint a járás megszűnt tanácsi szint lenni. Ezzel még a formális önkormányzati jellege is megszűnt a járásoknak. A járási tanácsot felváltó járási hivatal elnevezésében is jelezte, hogy a járások a megyék hivatalai lettek. Közigazgatási területi egység maradt a járás, a megyék a járási hivatalok útján irányították községeket. A járási hivatal elnökét a megyei tanács nevezte ki. Ezzel párhuzamosan megerősítették a települési tanácsok szerepét, bevezetésre került a városkörnyéki igazgatási forma. A járási, illetve a községi közös tanács székhelyéül a térség gazdaságilag jelentős, lehetőleg központi fekvésű, nagyobb települését javasolták (Hajdú Z. 2001).

1973-ban országosan 97 db hivatal, azaz járás működött. Továbbra is megmaradt az első- és másodfokú hatósági jogkör, a szövetkezetek állami felügyeletének ellátása, a községi tanácsok működése törvényességének felügyelete és részben a „községi szakigazgatási tevékenység irányítása”. A járási hivatal önálló osztályai a következők voltak: 1) igazgatási, 2) pénzügyi, terv és munkaügyi, 3) élelmiszergazdasági és kereskedelmi, 4) műszaki, 5) művelődésügyi, 6) egészségügyi, valamint a titkárság. (Államigazgatás… 1973 in Dominkovits P. – Horváth G. K. 2011)

A pártállam 1980-as évek elején a járások megszüntetését megelőzően még egy nagyszabású városkörnyékké nyilvánítási akció keretében igyekezett a közigazgatást felkészíteni a járások megszüntetését követő időszakra. Az átszervezést megelőzően az országban 61 városkörnyék és 83 járás fogta keretbe a községeket. A járások megszüntetéséről aprócska jogszabály-módosítások adnak csak hírt, valamennyiben közös ugyanakkor, hogy 1983. december 28-i keltezésűek, és következő év január 1-től léptek hatályba. 1984-ben a városkörnyéki reform teljes körű végrehajtása után 139 város-, illetve nagyközségkörnyék jött létre. Az 1950. évi 140-es járási felosztáshoz képest számuk nem tért el lényegesen, de területi- és központrendszerében jelentősek voltak a különbségek (Hajdú Z. 2001).

A járási és városkörnyéki igazgatási központok változása 1950-1980

A járási és városkörnyéki igazgatási központok változása 1950-1980. Forrás: Hajdú Z. 2001:230

 

Járások sorsa a rendszerváltás időszakában

A városkörnyéki igazgatás megszüntetésével 1990-ben a kistérségi problematika felértékelődött. A rendszerváltás időszakában csak periférikus módon vetődött fel a járás, a városjárás visszaállításának kérdésköre. Az államszervezet más területein (pl. igazságszolgáltatás, földhivatal stb.) fennmaradtak a járási-városkörnyéki igazgatás egységeinek megfelelő nagyságrendű területi képződmények.

Kistérségi szinten kialakultak az önkormányzati társulások és a KSH statisztikai kistérségei. Az önkormányzati törvény korlátlanná tette az önkormányzatok társulási szabadságát, s nevesített is társulási formákat. A kistérségek, a kistérségi szerveződések már 1991-ben elindultak. A statisztikai feldolgozások, folyamatelemzések megkövetelték a megyén belüli statisztikai számbavételi egységek kialakítását, így a KSH centrum-vonzáskörzet vizsgálatokat folytatva jelölt ki 1994-től 138 statisztikai kistérséget, amelyek száma azóta módosult. A statisztikai kistérségeknek nincs direkt közigazgatási szerepe (Hajdú Z. 2001).

 

Források:

Csizmadia A. 1976: A magyar közigazgatás fejlődése a XVIII. századtól a tanácsrendszer létrejöttéig, Bp. Akadémiai Kiadó, 560p.

Csizmadia A. – Máthé G. – Nagy E. 1990: Magyar közigazgatástörténet, Bp., Budapesti Közgazdaságtudományi és Államigazgatási Egyetem, Államigazgatási Kar, kézirat

Dominkovits P. – Horváth G. K. 2011: A szolgabíráktól a járási hivatalokig – a járások története Magyarországon a 13. századtól 1983-igIn: Csite A. – Oláh M. (szerk.) „Kormányozni lehet ugyan távolról, de igazgatni csak közelről lehet jól…” Tanulmány a területi igazgatás magyar történelmi hagyományairól, az átalakításra vonatkozó jelenkori kutatások eredményeinek áttekintése, valamint az európai tapasztalatok bemutatása. A területi közigazgatás reformját elősegítő tanácsadás a modern kori járások központjainak és lehatárolásának tárgyában” című projekt résztanulmánya. Készült a Nemzeti Közigazgatási Intézet megbízásából Hétfa Elemező Központ, Budapest, 2011. május 08., kézirat, www.hetfa.hu, 16-74.

Benisch A.1936: Községek területrendezése. In: Fluck A. – Mártonffy K.(szerk.): Közigazgatásunk racionalizálásának eredményei. (A korszerű közszolgálat útja 1.)Budapest, 73–84.

Benisch A.1936: Közigazgatási területrendezés. In: Mártonffy Károly (szerk.): A mai magyar közigazgatás. Az 1936. évi közigazgatási továbbképző tanfolyam előadásai. (A korszerű közszolgálat útja 2.) Budapest, 154–164.

Bónis Gy. – Degré A. – Varga E. 1961/1996: A magyar bírósági szervezet és perjog története. 2. bőv. kiadás. Szerk.: Molnár András. Zalaegerszeg.

Magyary Z. 1942: Magyar közigazgatás. A közigazgatás szerepe a XX. század államában. A magyar közigazgatás szervezete működése és jogi rendje. Királyi Magyar Egyetemi Nyomda, Budapest.

C. Tóth N. 2007: Lehetőségek es feladatok a középkori járások kutatásában. Századok (141) 2. 391–470.

C. Tóth Norbert 2010:A világi igazgatás Magyarországon a Zsigmond-korban, különös tekintettel Veszprém megyére. In: Hermann István – Karlinszky Balázs (szerk.): Megyetörténet. Egyház-és igazgatástörténeti tanulmányok a veszprémi püspökség 1009. évi adománylevele tiszteletére. (A Veszprém Megyei Levéltár kiadványai 22.; A veszprémi egyházmegye múltjából 22.) Veszprémi Érseki és Főkáptalani Levéltár – Veszprém Megyei Levéltár, Veszprém, 319–344.

Ereky I. 1942: A modern magyar közigazgatás kialakulása, Pécs, Pannonia Könyvtár 58., szerk. Gorka S., Dunántúl Pécsi Egyetemi Könyvkiadó és Nyomda R.-T.

Farkas G. 1992: A megye, a város és a község igazgatása Magyarországon 1945–1950. Akadémiai Kiadó, Budapest.

Hajdú Z. 2001: Magyarország közigazgatási földrajza. Dialóg. Campus Kiadó, Budapest-Pécs

 

Bővebben a témáról: A Hétfa Elemző Központ „Kormányozni lehet ugyan távolról, de igazgatni csak közelről lehet jól…” Nemzeti Közigazgatási Intézet megbízásából készült, a területi igazgatás magyar történelmi hagyományait, az átalakításra vonatkozó jelenkori kutatások eredményeinek áttekintését, valamint az európai tapasztalatok bemutatását magában foglaló tanulmány teljes szövege itt érhető el.