Közigazgatási reform tervezetek 1867-1983

Ossza meg ismerőseivel!

 

A feudális korban kimagasló szerepet betöltő vármegyék reformjának kérdésére, a magyar közigazgatás túlzott széttagoltságának, az alsó fokú szintek túlterheltségének és a centralizációban gyökerező problémáknak a megoldására számos koncepció, közigazgatási tervezet született a polgári korban. A dualizmus utolsó harmadában permanensen napirenden volt a közigazgatás területi reformjának kérdése.

A két világháború között a magyar közigazgatás területi rendjére vonatkozóan számos közigazgatási reform tervezet született.

1945-48 között megjelenő közigazgatási reform koncepciók, a közigazgatás reformjára vonatkozó pártprogramok politikai üzenetet hordoztak. A kisgazdák a járás és a vármegye megtartása mellett voltak, a parasztpárt a régi vármegyei szervezet teljes felszámolását tervezte, az új struktúrában a funkcionalitást, a vonzáskörzet ellátását előtérbe helyező városmegye mellett érvelt.

Az államszocializmus időszakában többször felmerült a közigazgatási reform kérdése, jelen voltak a területszervezés, a közigazgatás reformtörekvései.

Az alábbiakban ezen tervezetekből, koncepciókból mutatunk be néhányat, fókuszálva a járásokra vonatkozó elképzelésekre.

 

Szapáry-reformkoncepciója (1873)

Szapáry Gyula belügyminiszter 1873-ban törvényjavaslatot, átfogó területszervezési reformkoncepciót dolgozott ki, hogy felszámolja a történetileg kialakult területi struktúra szélsőséges vonásait. A koncepció alulról felfelé haladva tett javaslatot mind a járási, mind a megyei területbeosztás radikális rendezésére, a székhelyek és a központok összehangolására.

A Szapáry-reform a következő alapelveket követte:

–  Az erős törvényhatóság alapja a gazdasági függetlenség, ehhez kellő népességű, adóerejű középmegyéket kell létrehozni.

–  A kisebb városi törvényhatóságokat a vármegyékbe kell kebelezni.

–  A természetes területhatárok figyelembevételével meg kell szüntetni minden exklávét (pl. Jászkun Kerület 9, Felső-Fehér megye 18 részből állt).

–  Központokat csak a vonzáskörzet figyelembe vételével lehet kijelölni.

–  Szapáry minden, a területiséggel összefüggő régi kiváltságot eltörölt volna. Minden terület egyenlő jogokkal és kötelességekkel bír.

A reformterv a 81 vármegyei jogú törvényhatóság számát 51-re, a városi törvényhatóságokét 73-ról 25-re csökkentette volna, azaz 153-ról 76-ra. A járások számában is nagymértékű csökkenéssel számolt, az 509 járásból 370-et hagyott volna meg, arányos, 30 000 fő/járás körüli népességgel. A javaslat a járási tanács intézményével is kísérletezett. A tanács 8-12 tagból állna a főszolgabíró elnökletével, a tagokat a megyei közgyűlés választaná felerészben virilis, felerészben választott tagjai közül. Már itt megfogalmazódott az a nem sokkal később jogszabályba foglalt igény, hogy a járásbíróság, szolgabíróság és adóhivatal minden járásban egy településen legyen megtalálható. Ahol nem létesülne adóhivatal, azokat a legközelebbi adóhivatalhoz osszák be. Összesen 391 járásbírósággal és 269 adóhivatallal számoltak.

A javaslat megbukott anélkül, hogy az országgyűlés tárgyalta volna

Forrás: Csizmadia A. 1976, Hajdú Z. 2001

Szapáry Gyula közigazgatási területrendezési terve, 1873. Forrás: Hajdú Z. 2001:131

Szapáry Gyula közigazgatási területrendezési terve, 1873. Forrás: Hajdú Z. 2001:131

 

 

Közigazgatási ankét 1880

Tisza Kálmán a járások arányosítása kérdésében megállapította, hogy 1875 óta, amit e téren a közigazgatási úton tenni lehet, az megtörtént. Igyekeztek a közigazgatási járási beosztást a bírósági beosztással is összhangba hozni. A járási székhelyeket ezentúl határozzák meg, a szolgabíró lakjék a megye által meghatározott járási székhelyen. A döntés a megye joga a belügyminisztérium jóváhagyásával. Lehetetlen ugyan mindenütt a járásokat a járásbíróságok területével azonosítani vagy más közigazgatási ág területével egyesíteni, de ahol lehet, erre törekedni kell. A járások beosztásában a népességet, a földrajzi fekvést, a néprajzi viszonyokat, a községek és körjegyzőségek számát kell figyelembe venni.

Forrás: Csizmadia A. 1976:165 (Tárgyalások 1880 196-202.I.)

 

Beksics Gusztáv koncepciója

A közigazgatás 1891-es államosítása kapcsán Beksics Gusztáv a közigazgatás súlyos hibájának tartotta, hogy az ügyintézés megyei szinten is centralizálódik. Ezt decentralizálással, a járási jogkör bővítésével vélte ellensúlyozhatónak. Ennek eszköze a helyi autonómia bővítése, azaz a megyei autonómiajárások irányába való megosztása. De míg a megye politikai jellege fennmaradna, addig a járás a közigazgatás terén lenne igazából önálló.

Forrás: Dominkovits P. – Horváth G. K. 2011 (vö. Hencz 1973:167)

 

A Magyar Jogász Egylet közigazgazási ankétája (1914)

A Magyar Jogász Egylet 1914-es közigazgatási ankétján 14 pontban tárgyalt közigazgatási, területi problémák közül a 6. kérdés a járási hatáskör bővítését firtatta („Nem kívánatos-e a járási hatóság hatáskörének kibővítése s abba a községi hatáskörből némely ügyek áthelyezése, a járási hatóság személyzetének szaporítása mellett?”). Ereky István megkívánja a kvalifikáció emelését és a központi vagy vármegyei szolgálat előfeltételéül a járási, városi vagy községi szolgálatot. Concha Győző szavai: „mentől előrébb megyünk, annál inkább át fog szállni közigazgatásunk súlypontja a megyékről a községekre, ill. a községek kapcsolataira. A községi körök lassan-lassan ki fognak képződni. Ki fognak alakulni bizonyos községi egyesületek, szövetségek, amint ezek más országokban is kialakultak: Amint előrehaladunk értelmiségben – mondotta –, a községeket nem lehet gyámság alatt tartani” A megye mindig arisztokratikusabb testület, a község demokratikusabb.

Forrás: Csizmadia 1976:281-288

 

Rábel László reformszándéka (1914)

Az első világháborút megelőzően előkerült az önkormányzatiság erősítésének szempontja a parlamentben, sőt maga Tisza István állt ki mellette. Rábel László a reformszándékot Tisza István 1913. június 12-én a képviselőházban tartott beszédétől eredezteti. A miniszterelnök arról beszélt, hogy „valódi életet fog az önkormányzatokba bevinni”, mert a tapasztalás azt mutatja, hogy a vármegyei önkormányzat „nem alkalmas a községi igazgatás ellenőrzésére”, sőt igazából nem is mutat iránta érdeklődést. Rábel szerint „ezért van szükség a járási önkormányzatra.” A járási önkormányzat tehermentesítené a megyét, ugyanakkor hatékonyan ellenőrizhetné és segíthetné a községeket. Célszerű lenne, ha a járás egyben gazdasági kérdésekben is autonóm módon dönthetne; „[c]sak így válhat nálunk is valóvá a jóléti közigazgatás.” A kormány elképzelése szerint a megyei önkormányzat mellett létrehozták volna az ún. járási bizottságot mint új önkormányzati egységet. Céljuk ezzel áthidalni „azt a távolságot, amely a mai közigazgatási szerveket a lüktető élettől elválasztja”. E testület a főszolgabíróból és hat, nem tisztviselő tagból állna, akik közül négyet a megyei közgyűlés választana, kettőt pedig a főispán nevezne ki.

Forrás: Dominkovits P. – Horváth G. K. 2011 (vö. Rábel 1914:53, 55-58, Hencz 1973:167)

 

Sorbán János tervezete

Még az 1918-as összeomlást megelőzően készült el a belügyminisztériumban Sorbán János tervezete, amely szerint decentralizálni kell a közigazgatást. A községi szintre valódi önkormányzati feladatokat kell tenni, míg az államiakat onnan kiemelni. Erre a decentralizált, magas önkormányzatiságot élvező szintre épülne a járás mint a községi közigazgatás második, egyben utolsó fóruma, egyben a községek ellenőrző szerve. Tehát egyszerre fellebbviteli szint, amelynek vezetője a főszolgabíró, másrészt hatóság, amely felügyeli a községi életet, harmadrészben pedig önálló bizottsággal bíró önkormányzat. Utóbbi tagjai részben választott, részben a járási/községi tisztviselőkből állnának.

Forrás: Dominkovits P. – Horváth G. K. 2011 (vö. Egyed 1929:132; Hencz 1973:220–221)

 

Tájközigazgatás: Teleki tervezete (1921)

Teleki Pál 1921-ben publikálta tájközigazgatási reformtervét, melyben a történeti Magyarországot a természetes tájakat alapul véve osztotta fel közigazgatási egységekre. Ebben elsődleges figyelembe vette a nemzetiségi szempontokat, valamint a természeti, gazdasági, társadalmi, történeti, településhálózati, közlekedési és ellátási térkapcsolatokat is. A megyék és a járások hierarchikusan egymásba épülő rendszere egyszerre modellezte a közigazgatás és a tájak területi struktúráját. Teleki tervezetének nem volt gyakorlati vonatkozása, de elméleti, elmélettörténeti jelentőségű.

Tanítványa, Elek Péter az 1940-es országhatárokra dolgozta ki a tájközigazgatás hierarchikus és területi rendjét. Ebben a kistájak, járások kialakításakor elsősorban a közlekedés lehetőségeit javasolta figyelembe venni: a jó közlekedési összeköttetésekkel rendelkező központok körül úgy, hogy a termőtalaj és a mezőgazdasági életforma nagyjából egységes legyen. Eszerint kistáji keretek között folyna a termelés közvetlen irányítása és a lakosságot legszorosabban érintő közigazgatás.

1945 után a tájközigazgatási reformmegközelítéseket jogászok és közigazgatási szakemberek  képviselték (Csizmadia A., Magyary Z., Kiss I.). 1950-es közigazgatási reform idején is felvetődött ez az elmélet, elsősorban építészek, várostervezők képviselték (Jankovich I., Valló I.). A BME Városépítési Tanszéke 1950-ben a tájak hierarchikusan tagolt rendszerére kívánta felépíteni a közigazgatás funkcionális és területi rendszerét, 6 nagyságrendet, fokozatot elkülönítve: helyi egység, körzeti egység, kistáj, középtáj, nagytáj, országos táj.

Forrás: Hajdú Z. 2001:45-46, 186

 

Elek Péter tájbeosztási reformterve az 1939. évi országhatárokon belül. Forrás: Hajdú Z. 2001:74

Elek Péter tájbeosztási reformterve az 1939. évi országhatárokon belül. Forrás: Hajdú Z. 2001:74

 

Prinz Gyula tervezete (1923)

Elsődlegesen közlekedésföldrajzi és kisebb részben településföldrajzi meggondolások alapján tervezte a közigazgatás új területi struktúráját. Mind a megyei, mind a regionális felosztást közlekedésföldrajzi alapokra kívánta helyezni. A regionális közigazgatás központjaiként számba vett 7 település – Budapest, Debrecen, Győr, Miskolc, Pécs, Székesfehérvár, Szeged – az új országterületen viszonylag arányosan helyezkedett el.

Magyary Z. által kezdeményezett földrajzi elemzések keretében dolgozta ki az ország új közigazgatási területi koncepcióját. Meghatározta a közigazgatási területfelosztás földrajzi módszereit, azokat öt pontban foglalta össze:

1. A kiindulópont annak meghatározása, hogy hány fokozatú legyen a területi államigazgatás.
2. Közigazgatási egységek méretének meghatározása. Úgy véli, a kerületi felosztás 15 ezer km2 körül, a megyék nagysága 3580-4500 km2 (minden kerület négy megyét foglal magában) között, a járások területe pedig 644 km2 körül alakulhat
3. A járások konkrét, alulról építkező meghatározása. Először a járásokat kell körülhatárolni és a jó járási egységekből lehet majd a megyei területbeosztást kialakítani és nem fordítva. 162 természetes járásterületet határozott meg. Úgy véli, a járások okszerűen magukba foglalják a városokat, nem lehet elkülöníteni a várost a környező falvaktól, így értelmetlennek tartja a törvényhatósági jogú városok és a vármegyék elkülönítését is.
4. A járások megyévé történő egyesítése. A 162 járás racionálisan 14-18 vármegyébe szervezhető.
5. Kerületi rendszer földrajzi alapjainak kutatása. Úgy ítéli meg, hogy a trianoni Magyarország területén „minden kerületi rendszer céltalan és helytelen”.

(Hajdú Z., 2001:161-163)

 

A magyar állam politikai felosztásának vázlatrajza Prinz Gyula szerint, 1923

A magyar állam politikai felosztásának vázlatrajza Prinz Gyula szerint, 1923. Forrás: Hajdú Z. 2001:163

 

Benisch Artúr tervezete (1923)

Már az I. világháború előtt, 1913-1914 között kidolgozott egy koncepciót, amiről azonban az új határok között már nem volt értelme beszélni. 1923-ban úgy látta, hogy az új országhatárok között sürgető feladat a megyei területi reform. Benisch a 34 megye helyett 24 kialakítására tett javaslatot. A megyék kívánatos átlagos lakosságszámát 250 ezer főben határozta meg. A reformtervnek részét képezte a járások területi konfigurációjának megváltoztatása is (). Benisch A. szerint  „A megyék átszervezése csak az egyik kérdés… Azt a pénzt, amelyet a megszüntetett megyékkel megtakarítunk, elsősorban a járások számának növelésére kell fordítani, s a járási beosztásokat kell revideálni. Ügyelni kell itt arra, hogy a járási székhelyen lehetőleg járásbíróság és adóhivatal is legyen, s a székhely a járás minden községéből minél könnyebben megközelíthető legyen.”

A trianoni béke folytán a 441 járásból 270 teljesen, 57 kisebb-nagyobb részben más államhoz került, csonkítatlanul megmaradt 114. 1918 óta ezek közül megszűnt 10, viszont 3 új keletkezett, így 164 járás lett. 1923-ban egy járásra 33238 lakos esett, ez azonban nagy szélsőségeket takart. 10 járás 10 000 lakoson alul, 23 járás 10-20 000 lakos között, 33 járás 40-50 000 lakos, 9 járás 50-60 000 lakos, 5 járás 60 ezren felül. Ezek az adatok azt mutatják, hogy a közigazgatási reformnak ki kellett terjednie a járásokra is. (Csizmadia A. 1976) A régi járásközpontok ráadásul sokszor nem az újonnan kiépült közlekedési csomópontokban fekszenek, megközelítésük nehézkes. Fő szempont a könnyű megközelíthetőség lenne. Benisch rámutatott, hogy a jó közigazgatásnak igen fontos kelléke a járások nem túl népes volta. Egy normál járás 25-30 000 népességű lehet. Egy 1939-es tervezetében 28 vármegyével, 12 törvényhatósági jogú, 41 megyei, – és mint újonnan bevezetendő kategória – 96 mezővárossal számol, a megyéket pedig 155 járásra osztaná. (Hencz 1973 in)

Forrás: Csizmadia A. 1976, Dominkovits P. – Horváth G. K. 2011, Hajdú Z. 2001

 

Weis István javaslata

Markáns és következetes véleményével az eddigiektől eltérő színt képvisel Weis István, aki 1921 és 1944 között megjelent írásaiban a járás megszüntetése mellett szállt síkra. Úgy vélte, a községi vs. vármegyei súlypontú közigazgatás vitája a járásnál csap össze legélesebben. A községi autonómia szempontjából a járás a felesleges gyámkodás, bizalmatlanság kifejeződése az állam részéről. A főszolgabíró „szinte korlátlan felügyeleti és fegyelmi hatalma” minden területen lefojtja a helyi kezdeményezéseket és alattvalókká teszi a polgárokat, emellett a megye, de a járás vezetőinek élete a legkevésbé sem találkozik az emberekével.

Forrás: Dominkovits P. – Horváth G. K. 2011 (vö. Hencz 1973:287–288; Csizmadia 1976:306)

 

Máté Imre javaslata

A gazdasági válság idején született közigazgatási reformjavaslatában a járást feleslegesnek tartja, megszüntetni akarja a járási beosztást, a főszolgabírói intézményt, a járási hivatalt és ezekkel kapcsolatos összes tisztséget. Az I. fokú hatósági jogkört a községek vennék át, a felügyeletet, ellenőrzést, fegyelmezést a modern közlekedési lehetőségek mellett jobban elláthatná a megyei főispáni hivatal erre kijelölt néhány tisztviselője. Ezzel jelentős létszámcsökkenést s a kiadások megtakarítását lehetne elérni. A feleslegessé váló főszolgabírák stb. községi jegyzők lehetnének.

Forrás: Csizmadia A. 1976:429

 

Egyed István elképzelése (1929)

Egyed István abból a problémából indul ki, hogy a szolgabíró energiáinak nagy részét leköti a megye és a községek közötti közvetítés, ezért valamiképpen mentesíteni kell. Egyed nem szervezne önálló járási önkormányzatot, hanem különféle, főként gazdasági profilú bizottságok létrehozásával segítené a szolgabírói munkát.

Forrás: Dominkovits P. – Horváth G. K. 2011 (vö. Egyed 1929:132–133)

 

 

Magyary Zoltán racionalizálási kísérlete és járásvizsgálata (1939)

Az 1930-as évek elején Magyary Zoltán dolgozta ki a magyar közigazgatás racionalizálási programját. 1931-ben kapott felkérést Bethlen István miniszterelnöktől a közigazgatás racionalizálásának kormánybiztosi posztjára. Rámutatott arra, hogy egy hatékony intézményi szerkezet kialakítását a területi beosztás egyenetlensége és közigazgatási jogkörök kuszasága gátolja leginkább. A kormánybiztosi posztról azonban 1933 márciusában lemondott, és intézetszervező egyetemi oktatóként működött tovább. Tanítványaival a tatai járásban az alsóbb fokú közigazgatás hatékonyabbá tételét célzó kutatást szervezett (Magyary Z. – Kiss 1939).

A reform kiinduló tézise a magyar közigazgatás egységének alapul vétele, azaz nincs két (állami és önkormányzati) külön közigazgatás. A racionalizálás egyik fő kérdése a területi felosztás rendezése.

Nyugat-európai és észak-amerikai tapasztalatai alapján Magyary nem kevesebbre vállalkozik, mint a szolgáltató állam elemi strukturális feltételeinek kidolgozására. Ahhoz, hogy e téren javulást lehessen elérni, ki kellett alakítania a közigazgatás teljesítménymérésének szempontrendszerét. Tudatosítja, hogy az állami és a községi szféra nem választható szét a közigazgatásban. „Az állam csak a helyhatóságokon keresztül tud érintkezni a közönséggel. […] Nincsen tehát külön állami és külön önkormányzati közigazgatás, hanem a valóságban egyetlen összefüggő közigazgatás van, a magyar közigazgatás.” […] „A község (város) tehát az egész közigazgatás és az emberek közti érintkezési felület”, csak itt válik lehetségessé a kettő viszonyának tanulmányozása. Módszerük a járáskutatás, amelynek a – népi írók szociográfiai vizsgálódásaival szemben – jelentős többlete, hogy lehetővé teszi az összehasonlítást, az átlagtól való eltérés mérését. Mindez azon a belátáson is alapul, hogy az emberek az egész közigazgatást minősítik, s nem csak a szűken vett helyit, ezért az államélet legalsó szintjét kell vizsgálni.

Magyary koncepciója abban a felismerésben gyökerezik, hogy a jogállam a 19. században, a régi fejedelmi abszolutizmusok ellenében alakult ki. E fejlődés azzal a sajátossággal járt, hogy a jogállam felfogásában a közigazgatás egy, az állam által ellátott jogi funkcióvá silányult. A reform lehetőségeit mérlegelve Magyary arra jut, hogy „[h]a közigazgatás csak annyit ér el, hogy az összes községek állapotját feljavítja a mai legjobbnak a színvonalára, vagy csak az eddigi átlagnak a színvonalára és kiküszöböli mindazokat, amelyek ezen átlagon alul vannak, már sokat tett, nagy haladást ért el.”

Forrás: Csizmadia A. 1976, Dominkovits P. – Horváth G. K. 2011, Magyary Z. – Kiss 1939

 

Erdei Ferenc „Országépítés városokkal” koncepciója

Erdei F. a célt abban látja, hogy a városok és vidékük a gazdasági és társadalmi viszonyoknak megfelelően fejlődjenek. Ez az országterv az alföldi mezővárosokon alapul, Erdei F. az alföldi tanyás mezőváros kínálta gazdaság- és társadalomszervezésben tetten érhető előnyöket kívánta az ország egészére kiterjeszteni. Úgy véli, ebben a modellben sikerül meghaladni a város-vidék ellentétet, mert a vonzáskörzet vidéki részei is városi területek. Ezáltal lehetséges, hogy az ország csak városokból (városmegyékből, a megyéket/járásokat felváltsa a városok hálózata) álljon és mindenki városi színvonalon éljen. Elsődleges cél az volt, hogy a városi vonzáskörzeteknek megfelelő közigazgatási egységek jöjjenek létre, Erdei mintegy 80 ilyen városközponttal számol, melyek területén (vonzáskörzettel) kb. 100 ezer lakos élne. Mindössze 10 települést kellene várossá fejleszteni (1939) ahhoz, hogy a városhálózat megvalósulhasson. Ez azt jelenti, hogy a fennálló 25 vármegye helyett 60-80 városmegyét kellene kialakítani, ám ez nem jelentené a területi egységek számszerű növekedését, hiszen a 25 vármegye mellett külön közigazgatási egységet képez a 13 törvényhatósági és a 45 megyei város (össz 83) és a 151 járás.

Erdei Ferenc városmegye koncepciójának csírája fedezhető fel Harrer elképzelésében, miszerint a modern állam természetes belső tagolódását a városok vonzáskörzete fogja megadni, amit a közigazgatás szervezeti felépítésében is követni kell majd. Harrer életképesnek tart egy járási önkormányzati alakulatot, ugyanis itt a társadalmi összetartozás létrejövése sikerrel kecsegtet, és szükséges egy közbenső önkormányzati szervezet az alsóbb fokú, községi önkormányzatok és az állami szervezet között.

Forrás: Csizmadia A. – Máthé G. -Nagy E. 1990, Hajdú Z. 2001

 

Városmegyék: Erdei Ferenc és Bibó István reformjavaslata (1946)

1945-48 között megjelenő közigazgatási reformkoncepciók, a közigazgatás reformjára vonatkozó pártprogramok politikai üzenetet hordoztak. A leginkább átgondolt koncepciónak nevezhető a Nemzeti Parasztpárté, amely kidolgozásában szerepet játszott Bibó István és Erdei Ferenc. A reformjavaslat (1946) kiindulópontja az volt, hogy a köztársaság létrejöttével megtörtént az államforma demokratizálása, ám a közigazgatás korszerűtlen maradt, rosszul működik, az ország lakosságától idegen. A koncepció szerint a községi önkormányzatnak valódi tartalmat kell adni, városmegyéket kell szervezni és azokat önkormányzati alapon kell megszervezni („a valóságos önkormányzatot olyan egységekben valósítja meg, melyeket valódi érdekközösség és valódi szolidaritás kapcsol össze”, Parasztpárti reform 1946), decentralizáció céljából az országot kerületekre (hét tájegységnek megfelelően) kell felosztani, biztosítani kell a közigazgatásban a demokratikus szellemet és a szakszerűséget. Forrás: Hajdú Z. 2001

 

Eszláry Károly és Sikó Attila területi reformterve (1947)

1947 februárjában aláírt párizsi békeszerződés az 1937-es határokat állította vissza, így a közigazgatási reformelképzelések is visszakerültek a trianoni határok közé. 1947-ben átfogó területi reformtervek jelentek meg. Eszláry Károly és Sikó Attila kis-, közép- és nagymegyerendszer formájában fogalmazta meg a lehetséges területfelosztási változatokat. A reform alapkérdésének azt tekintették, hogy a politikai erők milyen kompromisszumban tudnak megállapodni a közigazgatás funkcióit, hierarchiáját és tagozódását illetően. A kismegyerendszerben a tervezett megyék járási kiterjedésűek, így nem kíván járási felosztást. A középmegyerendszerben egy megyéhez 3-4 járás tartozna. A nagymegyerendszer méretei a kerületi jellegű felosztáshoz közelít, ez a felosztás erős járási tagolódás nélkül működésképtelen lenne.

Forrás: Hajdú Z. 2001

 

Bibó István és Mattyasovszky Jenő reformjavaslata (1950)

1950-ben Bibó István és Mattyasovszky Jenő ismét megfogalmazta a városi központokra és vonzáskörzetekre alapozott közigazgatási koncepciót. A cél itt is ugyanaz volt: az ország egész területének városi központokkal való ellátása, az elemi termelési egységek kijelölése, ezek racionális kiépítése. Bibó azt az alapparamétert tartotta szem előtt, hogy a város legtávolabbi vidéke a központtól maximum 30 km-re legyen, lehetővé téve a napi bejárást. (Budapest esetében kivételt tesz, itt a jó közlekedési adottságok miatt 40 km a távolság.) Bibóék 98 központot (városmegyét) javasoltak, melyből 1950-re kiépült: 45; elemi városi funkciót tölt be: 38; kiépítendő: 15 központ. Megvalósulása esetén a városmegye egy a járásnál nagyobb, a megyénél ugyanakkor kisebb, az önkormányzatiság, a gazdaság szempontjait szem előtt tartó területi és közigazgatási egység lehetett volna, jelentősen hozzájárulva az állam működésének olcsóbbá tételéhez és a demokrácia erősödéséhez.

Forrás: Dominkovits P. – Horváth G. K. 2011

 

1956-os területrendezési reformterv

A reformterv kidolgozásába bekapcsolódott Markos György a területi tudományok értékrendjét, Beér János a jogtudományi szempontokat közvetítette, míg Erdei Ferenc politikusként vett részt a reform irányításában és képviselte területszervezési elméletét.

1956 áprilisára Apró Antal vezetésével a Területszervezési Kormánybizottság kidolgozta a megyeösszevonási tervet, a megyék számát 19-ről 12-re kívánta csökkenteni. Az MDP Politikai Bizottsága a javaslatot megtárgyalva a 12-es megyei felosztás mellett javasolta a járások számának 100-ra, a budapesti kerületek 14-re való csökkentését.

A politikai feltételek és igények mozgása, valamint a területi elemzések folyamatában a megyerendezési és a járási területrendezési elképzelések többször változtak. A megyerendezési albizottság munkájában jelentős részt vállalt Markos György, a járásrendezési albizottságban pedig Erdei Ferenc. A járások területi rendezéséhez a következő alapelveket határozták meg:

– A járások területe a lehető legnagyobb mértékben essen egybe egy-egy összefüggő gazdasági körzettel. Ennek érdekében a járások számát csökkenteni, átlagos területüket és népességszámukat növelni kell.

– Olyan járásokat kell létrehozni, melyekre átszármaztatható a korábbi kismegyés hatáskörök nagy része.

– A járások határainak kialakításakor a központ már kialakult vonzását, a központ-vidék sokoldalú kapcsolatokat figyelembe kell venni.

– Fel kell oldani a járás és a járási jogú város ellentétét: minden olyan várost, amely önállóságát valamilyen különleges szempont nem indokolja, a járási tanácsok alá kell rendelni, létrehozva számukra a járási tanács alá rendelt város kategóriáját.

Két változatban dolgozták ki a tervezetet, mindkettőben jelentős mértékben csökkentve a járások számát, de eltérő mértékben. A variáns: 90 járás és 58 járási jogú város, B variáns 92 járás és 18 járási jogú város.

Az elkészült közigazgatási reformterv eltérő módon érintette a fennálló megyéket, hol kisebb, hol nagyobb mértékben rajzolta át a megyei és járási határokat. A belpolitikai válság miatt a politikai vezetés október 10-én úgy döntött, nem terjeszti be országgyűlési tárgyalásra a tervezetet. A területi reform ügye ismételten lekerült a napirendről, a területrendezés ügye még egy diktatórikus rendszer belső struktúráját is erősen megmozgatta.

Forrás: Hajdú Z. 2001:196-200.

 

Az 1956-os területrendezési reformterv. Forrás: Hajdú Z. 2001:201

Az 1956-os területrendezési reformterv. Forrás: Hajdú Z. 2001:201


 

Gazdasági körzetek (1963)

Alaptétele, hogy a területi tervezés, a termelőerők területi elhelyezése, a komplex területfejlesztés része kell, hogy legyen a népgazdasági tervezésnek, aminek a gazdasági rajonírozáson (gazdasági körzeteken) kell nyugodnia. Az 1960-as évek elején az így meghatározott tervezési-gazdasági körzetek a nagyvárosokra épültek rá, sok esetben átlépve a megyehatárt, de mindig egész járásokat soroltak be valamelyik körzetbe.

A kormány által 1963-ban elfogadott gazdasági körzetek. Forrás: Hajdú Z. 2001:209

A kormány által 1963-ban elfogadott gazdasági körzetek. Forrás: Hajdú Z. 2001:209

 

Bibó István, a közigazgatási területrendezés alapelvei (1975)

Bibó István 1975-ben is állást foglalt a városok közigazgatási szerepének növelése mellett.

A közigazgatási területrendezés alapelvei közül kiemeli:

– A székhelyek optimális megközelíthetősége. Ha a székhely adott, akkor az adott igazgatási szint egységeinek határvonalainak meghúzásakor ez döntő szempont.

– A közigazgatási egységek arányosságának elve. Ugyanazon igazgatási szintnek lehetőleg arányos egységei legyenek. A közigazgatás működése szempontjából fontosabb a népességi, mint a területi arányosság.

– Az igazgatási területrendezés egységének elve. A területi beosztás ugyanazon rendszerével dolgozzanak az ország területén létező közszolgálatok és közérdekű szolgálatok oly módon, hogy egy-egy település lakóinak lehetőleg ugyanabba a központba kelljen menniük ügyeik intézésére.

–  A célszerű területi hovatartozás szintenkénti eltérésének és összeütközésének problémája. Ha egy földrajzi pont egy bizonyos szintű területi egység keretében a legcélszerűbb és legközelebbi központhoz kap beosztást, és ezzel a központtal együtt illeszkedik a magasabb központ téregységébe, akkor előfordulhat, hogy e magasabb szintű központ már számára nem ideális.

–  A súlypontok váltakozásának elve. A közigazgatási területi rendszer súlypontjai rendszerint és célszerűen nem csoportosulhatnak a közvetlenül egymás mellett helyet foglaló szinteken, hanem inkább egymástól valamennyire távolabb eső szinteken.

Bibó I. (1975) összefoglalta a lehetséges területi beosztási rendszerek alapproblémáit, súlypontjait, végiggondolta a területi konfigurációkat. Térképi feldolgozás útján is elemezte a különböző megoldások előnyeit, korlátait, majd 80-110 egységből álló városkörnyéki rendszer mellett foglalt állást, azt kiegészítve döntően nem önkormányzati jellegű kerületi rendszerrel.

Forrás: Hajdú Z. 2001:220-221.

 

Bibó István városjárásokra alapozott kerületi közigazgatási reformterve, 1975. Forrás: Hajdú Z. 2001:222

Bibó István városjárásokra alapozott kerületi közigazgatási reformterve, 1975. Forrás: Hajdú Z. 2001:222

 

 

Források:

Csizmadia A. 1976: A magyar közigazgatás fejlődése a XVIII. századtól a tanácsrendszer létrejöttéig, Bp. Akadémiai Kiadó, 560p.

Dominkovits P. – Horváth G. K. 2011: A szolgabíráktól a járási hivatalokig – a járások története Magyarországon a 13. századtól 1983-igIn: Csite A. – Oláh M. (szerk.) „Kormányozni lehet ugyan távolról, de igazgatni csak közelről lehet jól…” Tanulmány a területi igazgatás magyar történelmi hagyományairól, az átalakításra vonatkozó jelenkori kutatások eredményeinek áttekintése, valamint az európai tapasztalatok bemutatása. A területi közigazgatás reformját elősegítő tanácsadás a modern kori járások központjainak és lehatárolásának tárgyában” című projekt résztanulmánya. Készült a Nemzeti Közigazgatási Intézet megbízásából Hétfa Elemező Központ, Budapest, 2011. május 08., kézirat, www.hetfa.hu, 16-74.

Magyary Z. – Kiss I. 1939: A közigazgatás és az emberek. Ténymegállapító tanulmány a tatai járás közigazgatásáról. Magyar Közigazgatástudományi Intézet, Budapest.

Hajdú Z. 2001: Magyarország közigazgatási földrajza. Dialóg. Campus Kiadó, Budapest-Pécs